Amira (Németh Krisztina) +36-20-417-1373 amira_hastanc@hotmail.com
Tanctörténet
Eszközök
A keleti zene
Linkek
Kellékek
Cikkek a hastáncról - Amira fordításai
Könyvek, videók, zenék
 
Tartalom:
 
A matriarchális társadalmak - a hastánc eredete

 

 

  • Az ősember és a tánc
    A hastánc eredete – a matriarchális időszak

    Részlet Rosina Fawsia Al-Rawi könyvéből
    Fordította: Németh Krisztina (2003)

    Az ősi, primitív időszakon itt nem egy történelmi időszakot értek, ami időhöz vagy helyhez köthető, hanem inkább a tudati fejlődés egy kezdetibb, belső szakaszát. Ezek a "primitív" emberek a nagy Földanya gyerekeinek tekintették magukat, a test és a szellem még ugyanazt jelentette, nem vált külön tudatukban a világ és saját maguk, a bent és a kint, ez az élet és a következő. Minden dolog feloldhatatlanul összekapcsolódott egymással. Nem fejlődött még ki az éntudatuk, világképük anyaközpontú, matriarchális volt. Ez a harmonikus kapcsolatuk a világgal nyomon követhető azokon a korai szimbólumokon, amik megmaradtak, és amikhez aztán a szertartások és a mítoszok kapcsolódtak.

    Eredetileg minden szertartás tánc volt, a testet és az elmét egyszerre akarták megmozgatni, és átélni azok egységét. A tánccal tudták kifejezni természetes izgatottságukat és mélyebb érzelmeiket.

    A szertartások és azok táncai erősítették a közösség tagjainak összetartozását, kifejezték vele örömüket, dicsőítették az életet, és ezeken a táncokon át próbálták meg megérteni a természetet, az élet nagy misztériumát, az élet és a halál kérdését, vagyis a legnagyobb rejtélyt. A szertartásokat varázslásként is használták, a további gyarapodásért, hogy eső essen a felhőkből, vagy a termékenységet ünnepelték velük.
    A matriarchális, földművelő és kertészkedő társadalmakban a nők biztosították a túlélés alapfeltételeit, így a társadalmilag fontos pozíciókat is ők látták el. A nőknek köszönhető az is, hogy eksztatikus táncaik a legfontosabb társadalmi eseményekké váltak.

    Minden matriarchális kultúrának közös jellemzője volt a tánc. A tánc több volt számukra egy múló érzelmi kitörésnél, vagy akár egy kifejező imánál; valójában a tánc volt a legfontosabb mágia gyakorlása (A mágia szó eredetileg erőt jelent). A tánc a spirituális kifejezés legősibb és legalapvetőbb formája, az eltáncolt szertartás maga a varázslat. A kifejezés többi módja, amit ma művészetnek hívunk, mind a táncból fejlődött ki.
    Az élethez való mágikus kapcsolódásuk és az élet misztériumának tudása tette a nőket irányítókká, majd papnőkké, akik az istennőket szolgálták. Az anyák és lányaik látszólag végtelen láncolata miatt minden nőre, mint a Nagy Földanya élő leszármazottjára tekintettek, és a táncmozdulatok is ezt fejezték ki. Mivel a nők voltak az élet létrehozói, sokkal erősebb kapcsolatuk volt a testükkel, és annak változásaival, magával az élet ritmusával. Egy a kőkorszakból fennmaradt barlangrajz a Szaharában pontosan szemlélteti a nők speciális szerepét. Egy vadászó férfit és mellette egy nőt ábrázol felemelt karokkal, nemi szerveik egy vonallal vannak összekötve. Ez a mágikus köldökzsinór pontosan kifejezi a nők varázserejét és szerepét. A nők voltak a védelem és az erő biztosítói. Ők tudtak a magasabb erőkkel kapcsolatba kerülni, és megőrizni az emberek és a természet, a növények és az állatok egységét. A természettel való kapcsolatukat és a testtudatukat fejezték ki a tánccal.

    Azt is leszögezhetjük, hogy a nők tudatában voltak saját testük változásainak. Pontosan tudták, mikor van peteérésük, felismerték az azt megelőző és követő jelekből, érezték mellük megduzzadását menstruáláskor, majd leapadását, és a különleges érzékenységet, érzékeik szinte látnoki kiélesedését, ami ilyenkor a ciklusukat kísérte. Észlelték a fogantatáskor bekövetkező változásokat, és ismerték a terhességet jelző álmokat. Mindebben persze segített nekik, hogy a természetben éltek, és érezték a hozzá való erős kötődésüket.

    Így volt része minden nő az élet lüktetésének, amit a nők mindig jobban tiszteltek, mint a férfiak valaha is. A férfiak és a nők egyaránt tudatában voltak az emberi élet és a természet belső törvényeinek, és hitük szerint ez tükröződött a Földanya, a Nagy Nőiség képében. replicas rolex datejust

    A Földanya egyik legrégibb archetípusa Ashar, közismertebben Ishtar. Ez a babilóniai istennő egyrészt a földet és a termékenységet, másrészt a halált és a pusztulást jelképezte. Sokszor égő szemekkel ábrázolták, ami a fény és a szellem szimbóluma, valamint égő köldökkel, ami a termékenység és a halál jelképe.

    Ebben az ábrázolásban a föld, amit női valóként értelmeztek, maga a test, központja a köldök, ahonnan az egész világ táplálkozik. Ishtar koronáján jelképe, a félhold található. Akárcsak Demetert, Ishtart is gyakran ábrázolták úgy, hogy búzakalász hajt ki a vállaiból, ezzel jelezve erős kötődését a földhöz és a terméshez.

    Egy olyan kultúrában, ahol a termékenység létkérdés, a túlélés alapja, a szexualitás, a menstruáció és a születés közötti kapcsolat a legfontosabb élettapasztalat, akkori tudásuk leglényegesebb része volt. Mindez pedig számukra nyilvánvalóan szoros kapcsolatban állt a hold változásaival. A holdciklus, állandó növekedésével és fogyásával, az élet alapciklusát jelképezte: a fogantatást és a születést a horizonton megjelenő vékony holdsarló, a növekedést a növő hold, a hanyatlást és a haldoklást a fogyó hold, a halált a három hold nélküli éjszaka újholdkor, és az újjászületést a holdsarló újbóli megjelenése. Így értelemszerűen a termékenység istennője a holdistennő volt. Ő uralkodott az életet adó vizek fölött: a tengerek, az óceánok, de a patakok és a folyók fölött is. Ő lett minden női dolog forrása, a Nagy Istennő. Világos időszakában termékenységet és életet sugárzott szét a földön, sötét időszakában pedig a természet elpusztítását, halálát jelentette. A különböző kultúrákban több holdistennőt tiszteltek, általában minden holdfázisnak megfelelt egy.

    A matriarchális időkben a holdnak nagyon fontos szerepe volt. Az ő tudatukban az éjszaka fontosabb volt, mint a nappal. Szerintük a fény és a nappal a sötétségből, az éjszakából születnek, és nem fordítva. Az arab nyelv a mai napig tükrözi ezt a látásmódot, mely szerint a nap előző este kezdődik. Például ha valakinek a születésnapja március 15-én van, akkor azt előző este kezdik el megünnepelni. Náluk a nap napnyugtakor kezdődik, és nem napkeltekor. A mai napig fennmaradt az is, hogy az évek és a hónapok is a hold ciklusaihoz igazodnak.

    A Föld lakói az emberiség kezdete óta mindig figyelték az eget, és az égitestek segítségével próbálták mérni az időt. A hold fázisait könnyű volt felismerni. Így az első időegység, az éjszaka és a nappal után, minden bizonnyal a holdhónap lett. Már a történelem előtti korokban készítettek hold naptárt, pontosabban csontokba és kövekbe vésték. Egészen i.e. 40000-8000-ből találtak olyan hold naptárakat, ahol egy kisebb rovás jelezte a napokat, és egy hosszabb vonás a teliholdat és az újholdat. Néhány ilyen barlangrajz, mint például a Spanyolországiak, még pontosabbak; középen egy ember külsejű hold istennő látható, amelyet növő és fogyó holdak vesznek körül, ezeken egy vékony vonal jelöli az újholdat, három pont pedig a teliholdat és az azt követő napot. Ezzel meghatározták a hónapokat: 29 nap és éjszaka telik el két újhold között. Tizenkét holdhónap pedig egy holdévet alkot. Aztán az ember újabb felismerésekre jutott: még a forró nyáréjszakákon, teliholdkor is harmatos lesz a föld, az emberi bőr is nedvesebb, és több gyermek születik. A női ciklusokat a hold befolyásolta; találtak menstruációs naptárakat is i.e. 30000-ből. Ezek a naptárak jelezték a fogamzóképesebb napokat, és a szülésig várható holdhónapok számát is.

    Mivel a hold erős hatása a női ciklusra ilyen elfogadott volt, nem meglepő, hogy a nők egy hónapban egyszer gyűltek össze szertartásukhoz. Ezek a vér és termékenység rituálék általában éjjel történtek, a férfiak teljes kizárásával. Általában egy dombot vagy más megemelt területet választottak a helyszínéül. A domb, ahogy finoman kiemelkedik a földből, a nőiség jelképe, olyan, mint a has. És a nők ezekben a primitív társadalmakban ezeken a dombtetőkön, a föld köldökén táncoltak (Érdekes megemlíteni, hogy a mai napig a legszentebb helyek hegytetőkön vannak; bár csak tudatalatti szinten, de a női földszimbólum tovább él bennük). Mivel ezek a szertartások a termékenységről szóltak, a táncban a has fontos szerepet kapott. A táncokkal növelték a szexuális energiát, fokozták örömüket, és dicsőítették az élet misztériumát. A nők a saját táncukat táncolták, ami leginkább a testükhöz idomult, amivel minden hangulatukat és érzésüket ki tudták fejezni, a női lét minden vágyát, örömét és fájdalmát. Táncukon át harmóniába tudtak kerülni a világegyetemmel, bízni az életben, rábízni magukat Istenre, a sorsukra. Milyen más tánc tudná ezt tisztábban és szenvedélyesebben kifejezni, mint a hastánc? Valóban a legősibb táncnak nevezhetjük, amit nők valaha táncoltak, egyszerűen az egész civilizáció legősibb tánca.

    A tánc azt a vágyat fejezte ki, hogy kilépjenek egyéni létük határaiból, és közelebb kerüljenek az istenihez. Az imádkozást sokkal tágabban értelmezték abban az időben, semmilyen érzelmi korlátot nem szabtak neki. Az istentisztelet közben az egész test vibrált, a tánc segített abban, hogy teljesen ki tudják nyitni magukat. A testüket, mint eszközt használták, hogy spirituális szintre emelkedjenek. A testükön át tudták feloldani személyiségüket, és így közelebb kerülni Istenhez. Ezt a technikát a mai napig használja egy-két vallás. Például az iszlám misztikus irányzatának hívői, a szufik, több százéves mozdulatokat és táncokat használnak, hogy elérjék azt az emelt tudatállapotot, amiben visszaemlékeznek az isteni eredetre. Ezeket a szent táncokat dhikr-nek hívják, ami Istenre való emlékezést, visszaemlékezést jelent. Raks, azaz a tánc szó arabul szintén azt jelenti, hogy "amikor a szív vibrál, rezeg".
    A dob kezdetektől fogva kísérte ezeket a táncokat. Ritmusa megegyezett a szív ritmusával. A szív belső ritmusa feloldotta az idő és tér érzetét. A táncosok a pillanat teljes átélését tapasztalták meg táncukkal. Ilyenkor a múlt és a jövő teljesen feloldódnak a jelenben, minden halálfélelem eltűnik az örök Lényeg megtalálásával.

    Az ősi, női hold-vallások i.e. 3000 körül hanyatlani kezdtek. Sok társadalomban a matriarchátust felváltotta a patriarchátus. A hold istennőket lefokozták, ezentúl a sötétséghez és a mágiához kapcsolták őket. A mitológia központjába a Nap került, és a férfi tudatosság vált dominánssá. A régi, anya központú gondolkodást felváltotta a hierarchikus, patriarchális világnézet, nem tisztelték többet a nőiség sokoldalúságát. A sötétség (vagy az új hold) negatív fogalommá vált, annak ellenére, hogy ez csak az egyik arca a holdnak, illetve a női alapelvnek.

    Korábban az emberek úgy gondolták, hogy az új élet ereje a hold sötét fázisából születik. Az idő teltével elfelejtették ezt az igazságot, és félni kezdtek a hold sötét oldalától. A nap istenek idejében ez az elképzelés különös hangsúlyt kapott, amit a mai napig érezhetünk.

    A férfi-női kapcsolat teljesen átalakult, kiegészülésük eltorzult, és a női kötődés a természethez és az élethez is veszített jelentőségéből. A nők büszke erejét sötétnek, túlzottan világinak, sőt veszélyesnek kezdték tartani a férfiak spirituális felemelkedésére. És bár a férfiakat továbbra is vonzza és lenyűgözi ez az erő; mint egy skarlátbélyeg, ez a dilemma a mai napig nem oldódott meg, végigkíséri a férfi történelmet. Minden kultúra és vallás a maga módján próbálta megoldani ezt a "problémát".

    A hold-központú mitológiáról való áttérés a nap-központúra nem hirtelen történt, hanem fokozatosan. A Nagy Földanya számos rituáléja továbbélt a holisztikus matriarchális világnézet hanyatlása után is, sok szimbóluma fennmaradt, de gyakran átértelmezve kerültek be a férfi mitológiákba.

    Ahogy változtak az idők, úgy változott a nők tánca is. Új értelmet kapott, más érzések kapcsolódtak hozzá. Az érzékenység, a nők kötődése a földhöz, a testükhöz, és a női szexualitás, amit eddig a táncuk kifejezett, nem a nőket és az élet misztériumát szolgálta tovább, hanem a nézőket szórakoztatta mulberry outlet christian louboutin sale replica watches uk és stimulálta.

    Eredetileg a világ minden táján megtalálhatók voltak a szent női táncok, amelyekben a csípő- és a medence mozdulatai domináltak. Azokban az időkben a tánc az imádkozás egyik formája volt, a vallás pedig a mindennapi élet fontos része. Ahogy a primitív kultúrák hanyatlani kezdtek, és különböző irányokba fejlődtek tovább, a régi rituálékat kiszorították az új hitek szertartásai. Így halt ki a föld sok területén a hastánc, néhány helyen pedig a szent rituálé szórakoztató tánccá vált.
    (vége)

 

Fel
A mai szent templomi papnők - a hastánc szerepe korunkban

 

  • A mai szent templomi papnők -
    a hastánc szerepe korunkban

    Írta: Z-Helene Christopher (Habibi Vol.18, No.2)
    Fordította: Németh Krisztina (2001)

    Számos különböző néven ismerjük: Iris, Inanna, Astarte, Isthar, Kali, Demeter, Aphrodite, Szűz Mária, Ceres, Cybele stb. Ő a Nagy Anya Istennő, aki már évezredek óta kísér minket. Többek között ő az örök bölcsesség, a termékenység, a halál és az újjászületés, a gyógyítás, az asztrológia, a földművelés, a védelem megtestesítője. Szűz Mária és még néhány istennő kivételével a szexualitás istennője is, akinek ókori papnői a mi elődeink voltak. Szerintem nekünk, akik a közel-keleti tánccal foglalkozunk, így az új évezred küszöbén vissza kell követelnünk magunknak azokat a szent és gyógyító pozitív erőket, amelyeket az Istennőt szolgáló papnők annak idején ismertek és használtak.
    De kik voltak ezek a papnők, és mi volt a feladatuk? A különböző keleti országokban különbözőképp hívták őket: entu, quadistu, istharitu, hierodulai, devadasi, korae és kor, de mindenhol a társadalom nagyra becsült tagjai voltak. Szeretettel és tisztelettel bántak velük, jólétüket biztosították. Táncaikkal, a templomi szertatrtásokkal, a termékenység misztériumokkal, ahol szexuális egyesülést fejeztek ki az Istennő tiszteletére, a spirituális erőket jelképezték. Ők voltak a szépség, a szerelem, a könyörület megtestesítői, "szent szolgái". A történetírók mai szóhasználattal így hívják őket: "a szent prostituáltak", de ez az elnevezés megtévesztő és - számunkra - ellentmondást hordoz magában (hogy lehet a prostitúció szent?), mindenesetre egy olyan hozzáállásról tanúskodik, amit ma már nehezen tudunk megérteni.

    Tehát mi is történt? Nézzük csak a történelmet, mint herstory-t (mindig csak history-ként ismerjük). Az ősi matriarchális társadalmakban, mikor a vadászó-gyűjtögető törzsek földművelő társadalmakká alakultak, a szexualitás és a spiritualitás egy volt, a test és a szellem nem különült el egymástól. Nem ismerték az eredendő bűn fogalmát, a testhez, a húshoz nem a tisztátalanság fogalma kapcsolódott, hanem azt a föld természetes részeként kezelték, és így tisztelték benne a teremtés misztériumát. A földi ciklusok életük legfontosabb eseményévé váltak, hogy mikor vessenek, mikor arassanak egyenlő volt az élettel, az évszakok váltakozása, az időjárás határozta meg létüket - jólétüket -, így a különböző rituálék (melyeket dobolás és tánc kísért) is ezekhez kapcsolódtak. Ezeket az Istennőt tisztelő kultúrákat "Gylany"-ként emlegetik (gy - női, an - férfi). (Ilyen volt például az anatóliai Catal-Hüyük társadalom i.e. 6000 körül.) A férfiak és a nők együtt dolgoztak, egyenrangúak voltak, de az Istennőt elsősorban a papnők szolgálták.

    Különös tisztelet övezte a termékenységet. Hitük szerint a szent tánc ébresztette fel a szent vágyat, ami a szent szexualitáshoz vezetett, az pedig a gyermekáldáshoz, a gyermekhez, aki majd felnő, és így majd folytatja az élet-halál körforgását. Számos lelet bizonyítja, hogy az akkori emberek milyen nagyra becsülték az Istennő hatalmát élet és halál fölött. A Földanyaistennőt gyakran nagy mellekkel, terhes hassal, vagy keselyűfejjel ábrázolták. A korsókon, házfalakon talált rajzok a közel-keleti tánc közvetlen kapcsolatát is felfedik ezekkel a kultúrákkal. Az nem véletlen egybeesés, hogy mi is gyakran olyan csípőövvel táncolunk, melyen elöl egy lefelé mutató háromszög található. Ez az ősi szimbólum az Istennő nemiszervét és méhét jelképezi. A háromszögön kívül a forgások, spirálok, kígyózó mozdulatok, körzések és nyolcasok, mint szimbólumok évezredek óta öröklődnek ránk át, mint egy mozgó, vizuális tradíció, mely a termékenységet jelképezi, és a mai napig táncunk alapkövei.

    Aztán, ha követjük a "női történelmet" (herstory), i.e. 4300-2300 között több indoeurópai beáramlás történt északról, melyek hatására megjelent egy új, harcos vihar/vulkán isten és ezzel párhuzamosan a társadalomban az uralkodó király intézménye. Az Istennőt tisztelő vallásba beleolvadt a vegetatív, ciklikusan meghaló isten képe is, aki az Istennő fia - szerelme - bátyja volt. Eredetileg egy kisebb erejű isten volt, akit szintén különböző nevekkel illettek: Damuzi, Tammuz, Adonis, Osiris, Baal, Attis. Évenként egyesült az Istennővel, meghalt (néha feláldozták), gyászolták, majd feltámasztották. Az északi beáramlásokkal a Földanya vallása átvette az indoeurópai férfiistent, megjelent az istenpár tisztelete.
    A Szent Házasság, a "Kieros Gamos" ritusa is ezt tükrözte. Ezen az évente ünnepelt sumér és babilóniai szertartáson a kiválasztott főpapnő az Istennőt szimbolizálva szent szexuálist aktust folytatott (néha nyilvánosan) az Istent jelképező, uralmon lévő királlyal. Ezzel szimbolikusan biztosították a terület termékenységét, és az Istennő megáldotta a király uralmát.

    Látható, hogy az Istennő folyamatosan veszített jelentőségéből, míg a végső hanyatlás i.e. 406-ban következett be, amikor lerombolták, és felgyújtották Efesusban (Törökország) Artemis templomát. Ettől kezdve a szertartásokat "illegálisan" folytatták, és számos hívőjét elégették boszorkányként a következő századokban.

    Fontos megemlíteni, hogy ahogy az Istennő státusza gyengült, úgy csökkent a nők hatalma is. Az északi népvándorlások után a társadalom is átalakult, létrejött a patriarchális rend. Korábban a nők nagyobb szabadságot élveztek minden tekintetben, így szexuálisan is. Ők választhattak férjet, és az öröklődés is hozzájuk kötődött. A patriarchális társadalomban (melyben férfiak uralkodtak), szükségessé vált az apaság egyértelmű eldöntése, ezért a női szexualitást ellenőrizhetővé kellett tenni. Az Istennő tiszteletére folytatott szertartásokat túlzott szexualitásuk vissza kellett szorítani, hogy biztosítva legyen a férfiági öröklődés. Ekkor kezdtek a nők alárendeltek lenni.
    Az Istennő és a nők hatalmának csökkenését tisztán láthatjuk a korai patriarchális legendákon és a zsidó-keresztény teremtéstörténet kialakulásán. A korábbi Szent Házasság Inannája, a dicsőített, tisztelt, szexi és szent Istennő, átalakul Gilgames Eposzának démoni szörnyévé. Amíg Inanna dicsőíti nemiszervét, és imádkozik, hogy "szent köpűjét" megtöltse Damuzi "mézes sajtja", addig a Gilgames Eposzban már visszautasítják, és ő Tiametté, a tenger szörnyévé változik, akit megölnek és feldarabolnak. A bibliai teremtéstörténetben még ha van is spirituális tartalma a női szexualitásnak, a Paradicsomból való kiűzetéssel büntetik.
    Éva hibás az emberi nem teljes bukásáért, ezért büntetésként minden nőnek át kell élnie a szülés fájdalmait. A szülés természetes folyamata így a szégyen és a bűn képével kapcsolódott össze, és minden szülő nő Éva karakterét hordozza, vagyis a benne élő "gonosz" jegyeit.
    Sokak hiszik, és szerintem is igaz, hogy a bibliai történetet a meglevő régi mítoszokból alakították át kimondottan azért, hogy visszaszorítsák a termékenységi szertartásokat, mint a régi pogány hit megtestesüléseit. A történet minden egyes szimbóluma fontos jelentéssel bírt a korábbi Istennő-hitben. A fa jelentette az askertab-ot, a szent fát, ami az Istennő oltára mellett állt. A kígyó mindig is az Istennő örök bölcsességének jelképe volt. Számos művészi ábrázoláson az Istennő kígyót tart kezében. A gyümölcs szintén a termékenység szimbóluma volt, megevése pedig az Istennővel való egyesülést jelképezte. Látható, hogy minden egyes szimbólum jelentésén "csavartak" egyet, s így azok negatív megvilágításba kerültek.
    Az iszlám országokban szintén szexuális kísértőerejük miatt fátylazták le a nőket. Elzárták őket, szexuálisan "körülmetélték" őket. Nem iszlám előírásra, de a női körülmetélést számos muszlim országban gyakorolják. A Közel-Keleten és Afrikában a mai napig végzik ezt a szörnyű tettet, ami pontosan demonstrálja ezt az egészségtelen pszichológiájú gondolkodásmódot, melyben végül mind a férfiak, mind a nők, mind a gyerekek szenvednek.

    Ezzel elérkeztünk a jelenhez. Hogy viszonyulunk mi, mai keleti táncosok mindehhez? Én hiszem, hogy mi, mint új szent templomi papnők vagyunk abban a helyzetben, hogy elsimíthatjuk ezt a szexualitás és spiritualitás közti skizoid ellentétet, amelyet a zsidó-keresztény-iszlám vallás hozott létre. Saját testünkkel, élő lényünkkel, szexis és szent táncunkkal tehetjük egésszé újra a széttört darabokat. De ehhez először meg kell találnunk az Istennő eredeti, pozitív értékeit. Nem a régi szent prostitúciót szeretném visszahozni, vagy az akkori Földanya vallást, hanem a női lét azon értékeit, amelyek fontosak és egészségesek számunkra, társadalmunknak és a Föld egészének.

    Négy fontos pontja van annak, hogy a régi Istennő értékeit visszaállítsuk. Először is észre kell vennünk, hogy táncunk a természet megidézése, azon belül is a termékenységé. A test-szellem skizoid felfogását még megtetőzi jelenlegi nyugati kultúránk, amely teljesen elszakít minket a természettől. Ma már nem mi termeljük ételünket és nem kötődünk a földünkhöz úgy, mint elődeink. Vissza kell emlékeznünk arra, mi a természetes és az igaz. A hastánc pedig éppen erről szól, természetes, organikus mozdulatai ezt idézik meg. Táncunkkal az alapelemeket keltjük életre, a földies beledivel, a levegőben suhanó fátylainkkal, a vizes- érzelmes hullámzó mozdulatokkal, és a tüzes dobszólókkal.

    Táncunk ma is a termékenység tánca. Ahogy csípőnket mozgatjuk és hasunk hullámzik a szexuális aktust dicsőítjük vele és a teremtés misztériumát. A keleti táncot sokáig arra használták, hogy könnyítsék a szülést, ez a tudás anyáról lányára szállt. Régen a templomi papnők feladata volt a bábáskodás és a csecsemőgondozás is.

    A termékeny, gazdag kultúránkat, jólétünket fejezzük ki táncruhánkkal: kidolgozott, szép öveinkkel, hernyóselyem szoknyáinkkal, ápolt bőrünkkel és hajunkkal. Az életerőt közvetítjük táncunkkal, a nyitottságot és a teljességet. Elfogadjuk és élvezzük saját testünket. Egy olyam kultúrában, ahol a bulimia és az anorexia (vagyis a hús, a test tagadása) egyre gyorsabban terjed, már csak a hastánc látványa is gyógyító lehet.

    Másodsorban fel kell fedeznünk táncunkban az eksztázis kifejezésének lehetőségét. Férjemmel (aki a dobosom) ezt "artgasmus"-nak hívjuk. Ezek azok a pillanatok, amikor a táncos, a zenész és a nézők egy hullámhosszra kerülnek, és az így létrejövő magasabb energiaállapot mindannyiuk számára kielégülést hoz. Ez lehet bármilyen zene és tánc, lehet egy szép taksim, talajtánc, vagy egy dobszóló, amikor mindenki érzi az energia szétáradását a teremben, és mindenkinek egyszerre változik meg a légzése.

    A hastánc mozdulatai felébresztik az eksztatikus Kundalinit - a szexuális és spirituális életerőt jelképező kígyót -, mely gerincünk alján, az alhasunkban alszik. Megmozgatja a forgó csakrákat, a hét energiaközpontunkat, amik ezt az életerőt hordozzák és egyensúlyozzák. A testhullám, amit a tantrikus gyakorlatok delfinhullámként emlegetnek, összekötik az alsó szexuális csakrákat és a felső spirituális csakrákat a szíven át. Vibráló mozdulataink eksztatikus intenzitása energiával tölt fel minket és a nézőket.

    Harmadsorban meg kell tapasztalnunk táncunkkal az Isteni Egység állapotát. Minden vallásban megtalálható, hogy az egyének az egyetemes erőkkel kívánnak kapcsolatba kerülni. Táncosként ez könnyebben átélhető, olyan mintha egy kör közepén állnánk, ahol az individuum könnyen feloldódik, átalakul és egyesül egy magasabbrendű energiával. Forgásaink és az Eget és Földet összekapcsoló gesztusaink mind erről szólnak. Hasonlóképpen, mint az ősi Kieros Gamos során mi testesítjük meg az Istennőt, a férfi-nő egyesülését, a test-lélek-szellem egységét. Az ego szertefoszlik és teret ad az isteninek.

    Negyedszer pedig tudnunk kell, hogy táncunkkal szétsugározzuk a karunát, azt az anyai feltétlen szeretetet, amit a felnőttkorban számos formában megélünk: érintés, gyöngédség, együttérzés, részvét, érzékiség, erotika... A történelem során ezt mindig a nők képviselték: a hindu asparsák, égi, erotikus angyalok, a görög három grácia, az öröm, szépség, fényesség istennői, a görög, perzsa és egyiptomi korék, akik az esti zodiákus órákban táncoltak.

    Amikor táncolunk és belépünk a közönség elé olyan, mintha azt mondanánk: "Én szeretlek titeket, ti is szeressetek engem." A nézők érzékelik szeretetünket, és ha nyitottak, viszontszeretnek. Ezzel egy szeretetünnepet teremthetünk, tényleg mi lehetünk a szeretet-szerelem istennői. Saját érzelmi átélésünk segít nekik abban, hogy saját érzéseiket is felfedezzék, legyen az öröm, humor, szomorúság, stb. Azoknak, akik nehezen nyitják ki szívüket, ez egy mély, felrázó tapasztalat lehet.

    Nemcsak táncunk, hanem személyes szépségünk is karunát sugároz. A hastánc harmonikus mozdulatai még több szépséggel töltik meg világunkat és a többiek is megtanulják értékelni, felismerhetik fontosságát. De miért fontos ez a sok karuna, szeretet, szépség, együttérzés? Nekünk táncoló papnőknek van egy fontos szerepünk: Az élet gyakran nem szeretetteli, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, tele van fájdalommal, szenvedéssel. A kedvességgel, szeretettel, szerelemmel kicsit kiegyensúlyozhatjuk az élet sötét oldalát, megint csak harmonizálhatjuk az ellentéteket.

    Végül pedig minden keleti táncost szeretnék emlékeztetni, hogy évezredek óta mindig jelen voltunk a fontos eseményeken, szertartásokon: esküvőkön, születésnapokon, kereszteléseken, napfordulókon... Bár fellépésünk általában sikeres, gyakran mi magunk is csak jópofaságból, pusztán világi szórakozásból tesszük, pedig ennél sokkal többre hivatott. Nemcsak azért vagyunk egy születésnapon, hogy zavarba hozzuk az ünnepeltet, hanem hogy dicsőítsük születése alkalmából. Azért vagyunk ott, hogy ünnepeljük az illetőt, és hogy megáldjuk, hogy következő éve is boldog, termékeny legyen. És persze, hogy szeressük (akkor is, ha egyébként nem kedveljük, vagy nem ismerjük), hogy a szíve megteljen szeretettel, hogy felemeljük.

    Minél előbb teremtsük hát meg magunkban a kapcsolatot Ég és Föld között, test és szellem között, nő és férfi között. Azt ajánlom , hogy mindenki tanulmányozza a női archetípusokat, a nagy Istennők különböző arcait, és tudatosan erősítsük magunkban azokat, amelyek közel állnak hozzánk. Ezenkívül minden teret, ahol táncolunk - legyen az szálloda, színház, vagy lakás - tegyünk szentté, tegyük a mi templomunkká.
    Ahogy megtaláljuk magunkban ezeket az értékeket, elkezdjük tisztelni a hastáncot, és megtapasztaljuk ezt a misztikus átalakítóerőt, a közönség is egyre jobban fogja értékelni táncunkat, egyre nagyobb szeretettel és tisztelettel fog viszonyulni hozzánk, ahogy régen is tisztelték az Istennő papnőit.
    (vége)

  • Fel
    Egy ősi rituálé nyomában - 1.rész

    Egy ősi rituálé nyomában Kairóban - 1.rész
    Írta: Laurel Victoria Gray (Habibi Vol.18, No.2)
    Fordította: Németh Krisztina (2002)

    "Mumkin? Itnen? - kérdeztem két ujjamat felmutatva, ahogy az egyiptomiak szokták, és szégyenlősen pislogtam hozzá.
    De a férfi, aki az ajtóban állt, csak rázta a fejét, aztán rám se nézett. Ott álltunk Dagmarral, kitűnő berlini hastáncos barátnőmmel és egy csoport háborgó turistával, de egyikünket se engedtek be. A turisták minden módon próbálták meggyőzni az őrt, könyörögtek neki, hagy nézzék meg az előadást. Dagmar szerint abban a pillanatban ő lehetett a legboldogtalanabb ember Kairóban.

    Az ajtó túlsó oldaláról kiszűrődött a "Salaam Aley" energikus éneklése, ami megtöltötte a Gouriya Palota folyosóit. Arra gondoltam, ez biztos a pokol egyik kínzása: kizárnak egy előadásról, de hallod a zenét. Aztán hirtelen kivágódott az ajtó, egy férfi nézett ki. Megpróbáltam elkapni a tekintetét, és minden női erőm bevetésével megismételtem kérésemet, hogy ha esetleg lenne még két hely benn... Rám nézett, aztán becsapta az ajtót maga mögött.

    Nem értettem, miért ilyen reménytelen bejutni. Már több tanoura előadást láttam videón (így hívják az egyiptomi dervish-táncot), és azok mind az elegáns török szufi szertartások túljátszott, színpadias cirkuszmutatványainak tűntek. Az élénk színű szoknyák, amik sokszor deréknál lecsatolhatók, vagy felnyithatók és a fej fölé emelhetők, számomra mindig az eredeti rituálék degradált formái voltak, a turisták számára eladott, elfogyasztható mutatványok.

    A török sema (így hívják a forgó dervish rituálét Törökországban) teljesen más, mint az egyiptomi tanoura. Egyszer török barátaim megkértek, hogy szervezzek egy török fesztivált a washingtoni egyetemen. Sikerült egy nagyon sokszínű műsort összeállítani, sok zenével, tánccal és népművészettel. A csúcspontjának azonban egy Kanadából érkezett dervish csoport ígérkezett, akik a sema formális változatát mutatták be.
    Azon az estén hétszáz ember zsúfolódott be a nagy tornaterembe. Mindenki a földön ült. A gyerekek viháncoltak, a kisbabák sírtak. Mindenki beszélgetett. Aztán egy rövid ismertetés után elkezdődött az előadás. A fekete ruhás előadók nagyon lassan mozogtak. A rituális séta és hajlongás sokakat untatott. "Mikor kezdenek már el forogni?"- suttogták a diákok. A zenészek nagyszerűek voltak, Dr. Ali Jihad Racy játszott a nay-on, a nádsípon. A nay hangja számukra a teremtmények isteni lélegzetét jelképezi, amely képes kinyitni az emberek szívét. A zene lassan tényleg megnyugtatta a közönséget, csöndes, meditatív légkör alakult ki, igazán befogadókká váltunk.

    Végül a dervishek ledobták felső jelmezüket és elkezdtek forogni. A nagy nehéz szoknyák sorra kinyíltak, és az egész termet elárasztották fehér színükkel, tulajdonképpen fénybe borították azt. Olyan volt, mintha a levetett fekete burok alól fénylő fehér rózsák nyíltak volna ki előttünk. Mintha valaki az összes lámpát felkapcsolta volna. "Meg voltunk világosodva."
    Amikor vége lett, akkor vettem észre, hogy a gyerekek mind abbahagyták a sírást. Teljes volt a csönd. Barátom, aki egy komoly érzelmi traumán esett át előtte, azt mondta, egyszer se jutottak eszébe problémái az előadás alatt. Mindannyian a szív fényét éreztük. A "megvilágosodást".

    Ez volt az eddigi élményem a dervish előadásokkal kapcsolatban. A rituálé nyugodt ritmusa, a fekete-fehér kontrasztja, a folyamatos elragadó zene semmi rokon vonást nem mutatott az egyiptomi tanoura tarka jelmezeivel és látványos trükkjeivel.
    Amikor Üzbegisztánban éltem, egy másik szufi szertartáson is részt vettem, egy női devran zikr-en Kokandban. Ezeknek a célja az Istenre való emlékezés, rendkívül érzelmesek és személyesek. Katartikus élmény volt, de ez nem előadás! Ráadásul kinn volt a TV, hogy felvegye, ami egy intim rítus megerőszakolásának tűnt, ám az igazgató azt mondta, mivel egy kihaló tradícióról van szó, feltétlenül rögzíteni kell. A rituálé után az idősebb nők körbevettek, énekeltek: " Mi öreg kalenderek üdvözlünk téged, ifjú kalender."

    Kalender - azt jelenti, vándorló dervish. Nem értettem, miért hívtak így. A kalender olyan miszticizmussal foglalkozó ember, aki magasabb rendű, magasabb erkölcsű utat keres. Folyamatosan vándorol, és amikor egy új településhez ér, dob- és furulyaszóval, zászlókkal, fanfárral adja a lakók tudtára érkezését. Amennyire tudtam azért nem a TV felvonultatásával. " Mivel a kalender egy vándorló szent ember, Törökország falvaiban a sámán szerepét vette át." A dervish tehát a közép-ázsiai sámán későbbi leszármazottja. (A törökök Közép-Ázsiából érkeztek, nomád, a sámánizmusban hívő népként, majd amikor Kis-Ázsiában letelepedtek, akkor vették fel az iszlám hitet.- a fordító megjegyzése)

    Ilyen élményekkel a múltamból csodálkoztam, miért akarok annyira bejutni erre a kairói előadásra. Csalódottan és kelletlenül indultunk kifelé a palotából. Valami azt súgta, hogy látnom kellene ezt a rituálét. "Nem tudom elhinni"- mondtam Dagmarnak, amikor hirtelen megjelent egy férfi, és visszahívott minket az előcsarnokba. Kinyitotta az ajtót, Dagmarnak mutatott egy helyet, ahova leülhetett, én inkább állva maradtam, hogy jobban lássak.

    Az élő zene betöltötte a termet, az energia érezhetően oda-vissza áramlott az előadók és a közönség között. Ahogy körülnéztem, több turista is volt benn. Nem csoda, hogy a videó felvételek teljesen hidegen hagytak, a nyugati, modern technikánk képtelen a varázslatot visszaadni. A kamerám helyett én is inkább a szívemmel akartam átélni az estét.
    Amit láttam, nagyon megfogott. A zene népies egyszerűsége és állandó ritmusa elvarázsolt. Hosszú, fehér galabiya-ba öltözött férfiak mozogtak tökéletes összhangban a zenével. Néha egy sorban állva mozogtak előre- hátra, ahogy a hullámok csapnak ki a partra. Máskor körben táncoltak és riq-en (egyfajta dobon) kísérték magukat. Aztán megláttam egy férfit, aki csészealj nagyságú sagat-on (ujjcintányér) játszott. Bonyolult szinkópa ritmusokat ütött a dob folyamatos, erős alapritmusára, és közben elegáns pózokat vett fel. Valahonnan ismerősek voltak ezek a pózok. Néha egy lábon egyensúlyozott, a felemelt lábát a másik előtt keresztezve. A pózok és a kontrollja tökéletes volt.
    Hirtelen átugrottam az időn, és rájöttem, hogy ugyanezeket a pózokat láttam az ókori egyiptomi ábrázolásokon is. Tovább figyeltem a sagat-on játszó férfit, úgy tűnt, ő a vezető táncos is. Még az öltözetükben is volt egy ókori egyiptomi elem: a galabiya fölött egy széles övet viseltek, aminek keresztezett pántja volt. Az ókori táncosok meztelen felsőtesttel táncoltak, de rajtuk is volt egy keresztpántos selyemöv.

    Tényleg az ősi táncok maradványait láttam itt a Palotában? Időnként a férfiak agy csoportban táncoltak, felemelve a térdüket és egyszerre lépve kecsesen előre. Ilyesmi lehetett az ősi rituális tánc is. Hasonló, a mai napig fennmaradt rituálé a mexikói Santa Domingo Pueblo-i Kukorica Tánc. Ezekben a táncokban az egész csoport teljesen összehangoltan, egyszerre mozog, miközben mindenki ugyanarra a célra összpontosít. Az idősek és a fiatalok ugyanazt a ruhát veszik ilyenkor fel. A mexikói Kukorica Tánc rituáléjának célja az esőcsinálás volt. Lehet, hogy az ókori egyiptomiak egy ilyen rituálén a Nílus áradásáért egyesítették energiáikat?

    Az este folyamán két táncos adta elő a tanourát, és bár felfokozott energikusságuk teljesen más volt, mint a török sema komolysága, a szellemisége ugyanaz volt. Az előadás végére mindenkit elvarázsoltak.
    "Dagmar, megvárnád, amíg beszélek a táncosokkal?" Odamentem a sagat-on játszó vezető táncoshoz. Egy fiatal férfit hívott, hogy fordítsa, amit mondok.
    "Köszönöm szépen, nagyon tetszett az előadásuk." Mosolygott, látszott rajta, hogy rendszeresen hall ilyen dicséretet, aztán megkérdeztem - bár tudtam a választ -, hogy nők is szoktak-e ilyen táncokat előadni. Bólintott, úgyhogy megkérdeztem, megtanítaná-e nekem. Egy pillanatra megváltozott az arckifejezése, azt hittem, vissza fog utasítani. Keleten a tanítás nem egyszerűen anyagi kérdés, a tanár nem mindenkit fogad el tanítványnak. Főleg ilyen, a vallást is érintő, szent tanításnál. De szerencsére bólintott. Úgy sétáltam ki a Gouriya Palotából, mintha a mennyországban járnék.

    Az órák mindig pontosan kezdődtek, tanáraim ezt nagyon szigorúan vették. Adil, a sagat-virtuóz és vezető táncos ült és figyelte, ahogy a fiatalabb Hassan tanított engem. Először furcsálltam, hogy nem Adil magyaráz, aztán rájöttem, hogy ő az egész folyamatot kontrollálja. Több speciális gyakorlatot végeztettek velem, hogy felkészítsenek a forgásra. Ekkor jöttem rá, hogy félreértettek. Én nem a forgást akartam megtanulni, hanem azokat a táncokat, amiket csoportosan adtak elő. "Nem."- mondták. "Azt csak később lehet. Először meg kell tanulnod forogni." Nem azt a választ kaptam, amit szerettem volna, hanem amit kellett.
    Adil adta az utasításokat. Folyamatosan figyelt, hogy észrevegye, ha közel vagyok hozzá, hogy elveszítsem az egyensúlyomat. Akkor azonnal leállított. De először új nevet adott nekem.
    "Nem, nem úgy nézel ki, mint egy Laurel, inkább úgy, mint Noura.." Ettől kezdve Noura lettem - ez a név a nour, fény szóból származik -, bár volt egy olyan gyanúm, hogy a folytatása az volt, "al-magnouna", azaz az őrült.
    Hassan komolyan folytatta: "El kell felejtened, hogy nő vagy. Tanoura veszélyes ember."
    Veszélyes ember. Vajon ez mit jelent?

    Úgy gondoltam, azt akarja tisztázni velem, hogy nehogy összekeverjem a raks sharki-val (hastánccal). Ebben nincs semmilyen nőies finomság. Ez nem "spirituális orientális tánc", hanem egy egészen más tánc.

    Fel
    Egy ősi rituálé nyomában - 2.rész

    Egy ősi rituálé nyomában Kairóban - 2.rész
    Írta: Laurel Victoria Gray (Habibi Vol.18, No.2)
    Fordította: Németh Krisztina

    "Mit jelent a tanoura?- kérdeztem. Ez elég bonyolult volt. Rögtön kiderült, hogy mint pl. a guedra szónak is (marokkói transz tánc - a fordító), ennek is több jelentése van. A guedra egyszerre jelenti magát a rituálét vagy táncot, a nőt, aki táncolja, és az üstöt, amin a ritmust verik. A tanoura egyrészt a nehéz szoknya, amiben a dervishek forognak, maga a táncos, és a tánc is. Amikor a szó eredetét kérdeztem, nem tudtak válaszolni. Tanoura. Lehet, hogy a nour, fény szóból ered? Logikusnak tűnt, ahogy visszagondoltam a török sema előadásra, ahol fénybe borították a termet.

    Aztán eszembe jutott, hogy a török nehéz szoknya neve, amit a dervish - a semazen - visel: tennure. Lehet, hogy a tanoura a tennure arabos változata? (Később rájöttem, hogy nem, a tennure arab eredetű.) Aztán Adil elmagyarázta, hogy a tanourát a Fatimidák hozták be Egyiptomba. Ők Szíriából származtak, és Mohammed Próféta lányának, Fatime leszármazottjainak vallották magukat, innen a nevük. A 969-ben elfoglalt nagy egyiptomi várost al-Qahira-nak nevezték el, ami annyit jelent, "a győzelmes". Ez lett Kairó, és mivel fővárosuknak tették meg, saját hagyományaikat behozták a keletről Egyiptomba.

    Persze ebből rájöttem, hogy nem a törökök vitték a forgó szertartásokat Egyiptomba, hiszen Selim szultán csak 1516-ban foglalta el Egyiptomot. Mint mások, én is a nagy szufi költőhöz és tanítóhoz kapcsoltam a forgó dervisheket, Jalaleddin Rumihoz. Ő állítólag Shems-al-Tabrizi-től, egy ismeretlen embertől tanulta a forgást, és ő inspirálta a költészetét is. Később ez a rituálé lett a híres Mevlevi szufi rend ismertetőjegye.
    Rumi 1207-ben született Balkh-ban, Afganisztánban, aztán apja a mongol támadások elől a mai Törökország területére menekült. Jól is tette, mert Balkh, ami korábban a "Városok Anyja" volt, Dzsingiz kán hadjáratai után teljesen elnéptelenedett. Törökországban Konya város környékét "Rum"-nak nevezték, mert ez volt a Római birodalom legkeletibb őrállomása. A költőt később azért hívták Ruminak, mert ezzel a városra utaltak, ahol lakott.
    De a Fatimidák előbb voltak, mint Rumi vagy Dzsingiz kán seregei. Akkor hol és mikor kezdődött ez a tradíció? A szufizmusnak, amit az iszlám misztikus ágának tartanak, mély gyökerei vannak a múltban. Számos változata létezik, az egyik hagyomány szerint Hassan al-Basri-tól származtatják (728.), aki Ali tanítványa volt, ő pedig Mohammed Prófétáé.

    Az első szufi rendek a XII.század környékén Közép-Ázsiából származnak.Az egyikük a Naqshabandi szekta. Alapító szentjük, Khazreti Mohammad Bakhnaddin Naqshabandi sírja Bukharában, Üzbegisztánban van. Arra bíztatta az embereket, hogy az isten felé vezető utat a munkában találják meg, ne a világtól való elfordulásban és szemlélődésben. "Kezeteket használjátok munkára, lelketeket pedig adjátok az Istennek." Naqshabandi szerint leginkább tiszta szívvel lehet Istent szolgálni. "Akinek tiszta a szíve, azon átsüt Isten sugara a világba."
    Van egy másik Közép-Ázsiai kapcsolat is. Néhány éve fedeztem fel az üzbég faliszőnyegek, a suzaneh-ek, és a szufizmus közötti különös összefüggést. Omar M. Burke a különböző dervish szektákat tanulmányozta. Utazásai során ajándékba kapott egy ilyen faliszőnyeget, amin sokszirmú virágok voltak barna háttéren. A férfi, aki adta azt mondta, hogy ezek a textilek "az emberi tettek és gondolatok egy másik szintjéhez, valóságához tartoznak", és hogy ha kiakasztja a nappalijában, az bizonyos hatást vált ki a környezetére.

    "Az ilyen szőnyeg kisugárzásának sajátos hatóköre van. Régen mindenki tudta ezt. Ez a faliszőnyeg nem egyszerűen egy bizonyos gondolat terméke, hanem egyfajta mintája, hordozója annak. Az emberi szellem azon tudati részére hat, ami az adott mintának megfelel benne. Ugyanez történik más tárgyakkal is. Ebből a tudásból erednek a népi hiedelmek, és nem kitalált babonák."
    Ez különösen felkeltette az érdeklődésemet, mert nekem is volt otthon egy suzaneh gyűjteményem, és mindig gondolkoztam a mögöttes tartalmukon. Aztán elmentem a washingtoni Textil Múzeum suzaneh kiállítására, és rájöttem, hogy az egyik ábrája úgy nézett ki, mint egy török sema fölülről, a virágok voltak a dervishek kinyíló szoknyái. Más szőnyegek úgy tűntek, mintha a virágoskertekből áradt volna az energia. Vajon tényleg titkos üzeneteket hordoztak? És hogy kötődtek a szufizmushoz?
    A szufizmus egy spirituális út, vagyis tariqah, amelyen az egyén arra törekszik, hogy megszabadítsa magát a naf-októl: az ego hamisságától, a függésektől, és a vétkektől. A Mevlevi-kolostor (Törökország) növendékei pl. "több éves önmegtartóztatáson, vezeklésen és tanításon mentek át." A különböző rituálék, mint pl. a sema és a zikr, egyszerűen tudatosítják az emberben isten létezését, minden létező forrását, egyfajta boldog elragadtatás megtapasztalásával. Maga a forgás tulajdonképpen egy tudományos tény felismerése is:

    Nincs olyan lény vagy tárgy, ami ne forogna, mert minden létező dolog forgó elektronokból, protonokból és neuronokból áll. Minden forog, és az emberi gondolkozást is a körforgások határozzák meg, a vér keringése a szervezetben, az évszakok, az élet szakaszok körforgása, a születés és halál körforgása. Ezek e körforgások mind természetesek, nem tudatosak. De az emberi lényt éppen tudatos gondolkozása és intelligenciája különbözteti meg más lényektől. Így a forgó dervish vagy semazen tudatosan egyesül a forgáson át minden más létezővel, a világ rendjével.
    A forgás valószínűleg egy nagyon ősi rituálé, ami az ókori kelet misztikus iskoláival áll kapcsolatban. Található a Bibliában egy érdekes rész (János cselekedeteiben), ahol az Utolsó Vacsoránál ez áll: "Akkor körbeállított minket, hogy egymás kezét fogjuk, Jézus a kör közepére állt, és azt mondta: Feleljetek Ámennel nekem. Egy himnuszt kezdett énekelni, mi pedig körben sétálva válaszoltunk rá.
    A tizenkettő a magasban táncol. Ámen.
    A mindenség osztozik táncukban. Ámen.
    Aki nem táncol, nem tudja, mi fog történni. Ámen.

    Ez a leírás kísértetiesen hasonlít egy ősi egyiptomi rituálé leírásához, amelyben az Ég misztériumát idézték meg: "A csillagok mozgásának utánzása körtáncokhoz vezetett, ez volt az egyiptomi "csillagász-papok" által előadott Csillagok Tánca, amelyben egy Nap-oltár körül mozogtak keletről nyugatra, és közben a zodiákus jegyeket alakították ki." Eszembe jutottak Adil szögletes pózai, amik az ókori egyiptomi művészetet idézték fel bennem. Semmi közük nem volt a hastánc kígyózó mozgásához. Vajon a forgás is az ókori Egyiptomból származik?

    Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben forogtam, és két tanárom az instrukciókat kiabálta nekem. Dagmar az ajtónál állva figyelte első próbálkozásaimat. Nem tudtam tartani a középpontot és egy helyben maradni, elkezdtem egyik irányba húzni a forgásokkal. Eszembe jutott az egyetemi évekből egy óra, amikor egyik tanárom egy furcsa, fából készült tárgyat mutatott nekünk. Egy palló volt, amiből egy kis rúd állt ki. Azt mondta, a török dervishek ezt használták a forgások gyakorlásánál. Ráálltak a pallóra úgy, hogy a rúd a két lábujjuk között volt, így a tanítványok szinte "le voltak szögezve" a talajhoz, és nem tudtak kimozdulni a középpontból. A többéves használattól a fa már kikopott, nem vágta a lábat. Próbáltam a lábujjaim közé képzelni egy ilyen fadarabot, de így is elmozdultam.
    A lábizmaim égtek. Ugyanazt a lépést kellett ismételni végig, egy pillanatig se lehetett lazítani, mert a testsúlyt nem lehetett közben áttenni a másik lábra. Próbáltam egyenletesen venni a levegőt. Úgy éreztem, az összes táncóra közül, amin életemben voltam, ez a legkeményebb. Adil szólt, hogy álljak meg.

    Megnézték az óráikat: hat perc. Nem rossz, de már ez is teljesen lestrapált.

    Megengedték, hogy nyújtózzak meg levegőzzek egy kicsit, közben újabb utasításokkal láttak el. "Nincs több kávé, és nincs több cigaretta."- mondták a kávéjukat szürcsölgetve. Próbáltam a mondat ironikusságára célozni, persze azt felelték, most nem nekik kell táncolni. A cigaretta nem volt gond, de a kávé? "Legfeljebb egy csészével reggel."- egyeztek bele. "Na most lássuk újra!"

    Hassan meglátta a grimaszomat. "Szeretned kell a tanourát. Ha szereted a tanourát, a tanoura is szeret téged." Újra kezdtük, Hassan és Adil játszottak a riq-en és a tar-on. Megint a fájdalom, megint az akadozás, megint az utasítás, hogy hagyjam abba.

    Minden óra ugyanúgy zajlott, de fokozatosan képes lettem középen maradni. Egyre tovább is bírtam. Akkor Hassan kihozta a tanouráját, és rám adta. A ruhán zöld, piros, sárga és kék, geometrikus minták voltak, amik különböző szufi rendeket szimbolizáltak. Amikor egy jó táncos viseli, aki gyorsan tud forogni, a minták kaleidoszkópszerű hatást váltanak ki.
    Minden megváltozott. A szoknya nagyon nehéz volt, teljesen megváltoztatta az egyensúlyomat és a tartásomat. "Nem lehetne úgy folytatni, ahogy eddig, sé csak utána venni fel a tanourát?"- kérdeztem. Hassan, a könyörtelen kiképzőmesterem a szemöldökét ráncolta.

    "Noura! A tanoura még alszik! Gyorsabban!" Igaza volt, a szoknya meg se mozdult, nem feküdt ki a levegőben, és ahogy gyorsítottam, rögtön elvesztettem az egyensúlyomat. "Ha gyorsabban forgok, elvesztem a kontrollt!"- tiltakoztam forgás közben, de nem hatott.
    "A tanoura még alszik!"

    Folytattam a forgást, közben lázongva monologizáltam magamban. Lehet, hogy tényleg "al-magnouna", őrült vagyok, hogy hagyom itt kínozni magam. Végül is mit várnak tőlem? Nekik vajon meddig tartott megtanulni? Biztos jobban csinálom azért, mint az átlag. Végül is képzett táncos vagyok. Bármilyen forgást meg tudok csinálni. Azt hiszik, csak egy átlagos turista vagyok? Na majd most megmutatom nekik.
    Ezzel a sok dühös gondolattal a fejemben eszembe jutott Hassan mondata: "Felejtsd el, hogy nő vagy. A tanoura veszélyes ember." Egyenesen Hassan szemébe néztem, a legvérengzőbb harcos tekintetével. Meglepődött, aztán egy pillanatra elmosolyodott. Kezdtem megérteni.

    Egy másik óra. Elmagyarázták, hogy kell az egyensúlyomon változtatni a szoknya súlya miatt. "Játsszatok hangosabban"- mondtam, "A zene segít." Hassan újra elsorolta az instrukciókat, hogy hogy ne szédüljek el. Kicsit változtatott a kartartásomon. Még egy igazítás az egyensúlyomon, újabb instrukciók, aztán meglátta azt a dobkészletet, amit aznap vett a Muhammed Ali utcán, és azt adta a kezembe, hogy próbáljam ki ezt is , hogyan kell helyesen tartani őket. Újra átvetette velem a pozíciókat, aztán visszavette a dobokat, közben végig kiabálva: "Gyorsabban! A tanoura még alszik!"

    Ekkor már elvesztettem az időérzékemet, de észrevettem egy kis belső változást, éreztem, ahogy az energia áramlik felfelé bennem a csakrákon keresztül. Ez nagyon érdekes volt. És még mindig forogtam.

    Aztán megéreztem a tanoura vibráló oldalát. Olyan érzésem kezdett lenni, mintha repülnék. Igen, egy repülő szőnyegen voltam, és a tanoura szegélye volt a varázsszőnyeg széle. Ahogy repültem, az egész föld forgott alattam. Láttam a városok körvonalait elsuhanni. És csak repültem és repültem.
    Tehát ez volt. Ez volt valójában a repülőszőnyeg. Ez volt a legendák és mesék alapja. A repülőszőnyeg valójában a dervish szoknyája volt. Belecsöppentem egy "ezeregy éjszaka" mesébe.
    Nem emlékszem hogyan, miért és mikor álltam meg. Hassan és Adil megvitatták, azt mondták, 15 percig forogtam. Kimerült voltam, de nyugodt, békés. Próbáltam elmagyarázni nekik a varázsszőnyeg-képet és amit éreztem, de úgy tűnt, teljesen őrültnek néznek.
    A következő óra azonban egyáltalán nem ment jól. Dagmar reggel kivitt Gizába, ahol amúgy európaiasan, a Mena House-ban kezdtük a napot egy reggeli kávéval. Utána felsétáltunk a piramisokhoz, mielőtt még a turisták megözönlik. Bár még csak március eleje volt, Sekhmet Istennő már rám sugározta Ra napsugarait. Nem voltam elég elővigyázatos, és bár hosszú szoknya volt rajtam, a kezeimet és az arcomat megfogta a nap. Kis napszúrást kaptam. Már az óra elején szédültem.

    Ebben az állapotban már a legegyszerűbb feladatok is bonyolultnak tűntek. Az előző órán már 15 percig forogtam, most nem bírtam 3 percnél tovább. A tanáraim dühösek voltak. A helyzet azért is kínos volt, mert meghívtam egy Kairóban élő Amerikai nőt, hogy nézze meg az órát. Teljesen kudarcot vallottam. Hassan felháborodott, aztán megtöltötte a száját vízzel, és az arcomra fröcskölte. A vendégem teljesen ledöbbent, de én tulajdonképpen elégedett voltam. Tudtam, hogy a tanításnak ez a rideg módja teljesen elterjedt a keleten. Valószínűleg Hassannal ugyanazt tette valamelyik tanárra. Rájöttem, hogy átléptem azokon a szociális határokon, amelyek nem engednének ilyet tenni. Ne vendég, nem nő, vagy idősebb nővér voltam többé, hanem csak egy másik szufi növendék.

    Az óra után az aznapi koncertre mentem a Gouriya Palotába. Adil megfogta a kezem, és végigvitt a termen, át a színpadon. Először úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit a szülei húznak át valamilyen tömegen. Akkor hirtelen eszembe jutott egy ismerős jelenet az egyiptomi sírkőfestményekről: a halottat kézen fogva vezetik az Istenek elé.

    Most, hogy már volt némi tapasztalatom a forgással kapcsolatban, más szemmel néztem az előadást, jegyzeteltem, vázlatokat készítettem. Másnap az órán tanáraim megkérdezték, hogy tetszett az előadás. "A második jobban tetszett, mint az első. Mintha több érzés lett volna benne."

    "Hát persze, mert az első néptánc volt, a második viszont szufi."- magyarázta Hassan. Igaza volt. Azok a dervishek, akik Seattle-ben adták elő a sema szertartást, egy szufi rend tagjai voltak. Az egyiptomi tanoura videok pedig mind folklorisztikus táncok voltak, ahol a lényeg a látványosság. Amit Hassan mondott a második tanouráról, abból rájöttem, hogy az volt a tisztelet lerovása az aznapi műsorban.

    Elérkezett az utolsó óra. Előre elterveztem a napomat, korán reggel még elmentem a Cairo Múzeumba, elintéztem az utolsó vásárlásokat, úgyhogy minden energiámmal a táncra koncentrálhattam.

    Mivel másnap utaztam, szorgalmasan készülte az utolsó órára, nem mentem napra, és végig csináltam a bemelegítő gyakorlatokat. Meghívtam egy másik jeles vendéget is, Nadia Hamdi-t, Dagmar egyik barátját.

    Amíg a tanáraim beszélgettek Nadia-val, én megismételtem a gyakorlatokat. Ők kényelmesen kávézgattak, én pedig szorgalmasan ismételtem, bár közben elég ügyetlennek éreztem magam. Nadia mesélte, hogy pár évvel azelőtt volt egy női tanoura táncos Sahara City-ben. Reméltem, nem várja el, hogy olyan ügyes legyek.

    Hassan rám adta a tanourát, elkezdtem forogni. Magamban végiggondoltam az utasításokat, küzdöttem, hogy megtaláljam a középpontomat. Nem az a cél, hogy az ember elveszítse a tudatát, hanem hogy egy "tudatfölötti", magasabb tudatállapotot érjen el. Be kellett csuknom a füleimet, hogy ne halljam a teremben folyó beszélgetéseket, csak a tanárom utasításait.
    Az izmaim égtek ugyanannak a mozdulatnak az ismétlésétől, de próbáltam kizárni magamból a fájdalomérzést. Vajon mióta forgok? Most jobb, mint a múltkor?

    "Noura! A tanoura még alszik!" Próbáltam a gondolataimat összeszedni, és teljes erőmmel koncentrálni.
    Lassan éreztem az energia változását, megint a varázsszőnyegen voltam. Pontosan tudtam, mi történik körülöttem. De egy másik valóságnak is a tudatában voltam. A "zaman" szó lebegett előttem, és rájöttem, hogy tudtam, mit jelent: időt. Láttam, ahogy Hassan Adilra mosolyog, de amikor visszafordult hozzám, összehúzta a szemöldökét: "A tanoura még alszik!"- figyelmeztetett.

    Tovább forogtam, teljesen kilépve az időből. Átismételtem a gyakorlatokat, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, és egy ponton maradjak. Javítottam a tartásomon, hogy azokban a tökéletes pózokban legyek, amiket előző este láttam a Palotában. Megint hallottam a "zaman" szót, tudtam, hogy a tanáraim elégedettek. Megpróbáltam még gyorsabban forogni. A repülő szőnyeg Kairó fölött szállt, aztán láttam a Nílus deltatorkolatának lótuszformáját.
    "Állj!"

    A tanáraim tanácskoztak. Hassan az órák alatt eddig végig visszatartott mosollyal nézett rám: "26 perc!"- mondta.
    Végül elbúcsúztunk. Hassan gondosan becsomagolta a nehéz tanourát, megkérdezte, biztos tudom-e, hogy kell kezelni.
    mulberry bags outlet christian louboutin outlet replica watches  Óvatosan, gyöngéden csomagolta, Aztán megpuszilta, mint egy kisbabát. Ahogy Dagmar mellett ültem a repülőn Berlin felé, átöleltem a nehéz, szorosan összekötött tanourát. Visszagondoltam a tanáraimra, az ajándékra, amit kaptam tőlük, és új nevemre, a Noura-ra. Mit is kezdjek ezekkel a nagyszerű tanításokkal?
    Noura. Fény.
    (vége)

    Fel
    Amira Est

    Többen kértétek, hogy tegyem fel honlapunkra a 2006. május 6-i Amira Est konferáló szövegét, mert sok érdekes dolog hangzott el.

    AMIRA EST

    Az est során Amira azon sajátos koreográfiáit, táncait láthatjuk, melyek nem a klasszikus arab táncstílusba tartoznak, hanem részben a hastánc mozdulataira épülő fantáziatáncok, részben pedig a közel-keleti tánckultúra ritkán látható, speciális táncai.

  • Az estet a csoport egyik régi előadásának részletével kezdjük, melynek címe: TranceZenDance.
    Ez az előadás a hastánc, és minden tánc eredetéhez nyúl vissza, amikor az még több volt, mint szórakozás. Eredetlileg minden szertartás tánc volt, amellyel a testet és az elmét egyszerre akarták megmozgatni, és átélni azok egységét. A tánc a spirituális kifejezés legősibb és legalapvetőbb formája, az eltáncolt szertartás maga volt a varázslat. A kifejezés többi módja, amit ma művészetnek hívunk, mind a táncból fejlődött ki. A szertartások és azok táncai erősítették a közösség tagjainak összetartozását, kifejezték vele örömüket, dicsőítették az életet, és ezeken a táncokon át próbálták megérteni a természetet, az élet nagy misztériumát, az élet és a halál kérdését, vagyis a legnagyobb rejtélyt. Sokan gondolják, hogy ezekből a termékenységi szertartásokból fejlődött ki a hastánc. A spirálok, a kígyózó mozdulatok, a körzések és a nyolcasok, mint szimbólumok, évezredek óta öröklődnek át ránk, mint egy mozgó, vizuális tradíció, mely a termékenységet jelképezi, és mind a mai napig táncunk alapkövei.
    Ez az előadás tehát a hastánc ősi tartalmát idézi fel, a harmónia, az egység keresését és kifejezését a tánc által. A gyertyák hol az isteni fényt, a megvilágosodás vágyát, hol az élet örök tüzét jelképezik.
    A táncokat Jehan Kamal személye és zenéje inspirálta, Amira ezekkel a koreográfiákkal nyerte el a legjobb koreográfia díját a 2003-as Raks Sharki versenyen.
  • A következő produkció Amira legújabb szóló tánca, a Hétfátyoltánc.
    A fátyoltánc minden időben és minden kultúrában rituális táncot jelentett. A fátyol az ősi időkben az istennők öltözéke volt, az istennőkultusz hagyományaihoz tartozik. Az istennők fátyolozták el magukat, amikor szent zarándokútra indultak, és nem akarták, hogy felismerjék, vagy útjukról eltérítve félrevezessék őket. A fátyol így tehát elrejti, elkendőzi a valóságot, de nem igyekszik megmásítani, eltorzítani azt.
    A hétfátyoltánc alapja egy ősi mezopotámiai történet, Istár istennő pokoljárása. Istár a Földanya egyik legrégibb archetípusa, aki egyrészt a földet és a termékenységet, másrészt a halált és a pusztulást is jelképezte. A történet szerint Istár szerelme, Tammúz halála után elhatározza, hogy leszáll érte az alvilágba. Az alvilág úrnője, Ereskigál megparancsolja a kapusnak, hogy bocsássa be Istárt a halottak országába, de bánjon vele az ottani törvények szerint. A kapus hét kapun vezeti át az istennőt. Az elsőnél leveszi fejéről koronáját. A másodiknál kiveszi füléből a függőket. A harmadiknál leveszi nyakáról a nyakláncát. A negyediknél leveszi kebléről az ékszereket. Az ötödiknél leveszi a derekát díszítő övét. A hatodiknál elveszi a karperecét és a lábán hordott aranykarikát. A hetediknél leveszi testéről a köpenyt. Így az istennő meztelenül lép be a halál országába. Ereskigál bezárja őt, és hatvan betegséget bocsát rá. Istár a szerelem és a termékenység istennője az alvilágban tetőtől talpig emberi nyavalyákkal megverve, magára veszi az emberi fájdalmakat. Ez idő alatt a földön megszűnik a szerelem és a termékenység, és csak akkor indul minden újra virágzásnak, amikor Istár visszatér a felső világba. Istár és az öröm visszatérését nagy ünnepléssel fogadták az emberek, ez a tavaszünnep.
    Ilyen jellegű mítoszok szinte minden kultúrában találhatók, melyek egyrészt a természet körforgását, az évszakok váltakozását ábrázolják a tavaszünneppel, másrészt egy beavatási szertartást és a sorsfázisokat szimbolizálják. Az ember pszichikai fejlődését gyakran ábrázolják a különböző életszakaszokhoz tartozó feladatok megoldásával.
    A hétfátyoltánc egy sajátos értelmezésben a Bibliában is megjelenik, amikor Saloménak táncával sikerül annyira rabul ejteni az uralkodót, Heródest, hogy az megígéri, teljesíti egy kívánságát. Salome pedig anyja súgására Keresztelő Szent János fejét kéri, és meg is kapja. Sokan a bibliai történet alapjának a babilóniai Istár történetet tartják, hiszen abban az időben a korábbi pogány kultuszok még éltek a nép körében, és Salome nevében is a visszatérés, Salom, tehát az üdvözlés szerepel.
    Sajnos a hétfátyoltáncnak később eredeti spirituális tartalma egyre inkább homályba merült, és annak erotikus kifejeződése vált elsődlegessé. A hétfátyoltánc tekinthető a sztriptíz ősének is, a XX század elején Salome tánca nagyon divatos téma volt.
    Sokan ábrázolták a hétfátyoltáncot spirituális értelmezésben, hiszen érdekes párhuzam figyelhető meg Istár hét testrészéről levett tárgyak és a hét energiaközpont, csakra között. Amira koreográfiájában szintén ezeket az erőket, a hét csakrához tartozó jelentéstartalmakat jeleníti meg, és a mozdulatokat is ezekhez társítja. Érdekes, hogy a modern tánc kialakulásakor annak úttörői szintén hittek abban, hogy a különböző testrészek mozgásaival más-más tartalmat lehet kifejezni. A test szimbolikus felosztásában a fej jelképezte a szellemi területet, a felsőtest az érzelmek területét, a csípő és a lábak a fizikai területet, így a testi – gyakran erotikus – impulzusokat a csípővel és a lábakkal fejezték ki, az érzelmeket a szívből kiinduló karmozdulatokkal, a vállaktól fölfelé pedig minden mozdulatot spirituálisnak tekintettek.
    A koreográfia létrehozását Lesya Starr hétfátyoltánca és Rosa Zaragoza neki írt gyönyörű zenéje inspirálta.
  • Rhythm Trance - A közel-keleti tánckultúrában számos olyan különleges tánc és szertartás létezik, ami egy-egy speciális ritmusra épül, vagy fordítva, érdekes megfigyelni, hogy egy-egy különös ritmus hogyan vált ki jellegzetes, csak arra a ritmusra táncolható mozdulatokat, eltérő karakterű táncokat. A következő blokk ezekből mutat be néhányat.
    Az első a török karshilama speciális, az európai fül számára kissé idegen 9/8-os ritmusa. Ez a tánc Törökországban, Görögországban és a Balkánon is megtalálható. Jelentése: köszöntés szemtől szemben, mert eredetileg párban, egymással szemben állva táncolták. Általában földies, életerőt sugárzó, cigányos tánc, de stílusa területenként változik.
    A következő tánc a tanoura, vagyis a dervisforgás. A dervisforgás a szufik, az iszlám vallás misztikus irányzatának hívőinek szertartása. A forgás gyakorlatilag a dervisek imája, melynek lényege az érzékszervek elhallgattatása, a befelé figyelés. A táncosok mozdulatai a Nap, vagyis a központi elv körüli égitestek mozgását imitálják. Minden táncos bolygóként forog a saját tengelye körül. A felemelt jobb kéz az isteni energiák behívását jelképezi, mely a szíven és a bal kézen át áramlik be a világba. Így a dervis csatornává, közvetítővé válik, és megtapasztalja magában az isteni középpont stabilitását.
    Az ezt követő tánc két részből áll. A khaligi az Arab-öböl környékének tánca, melyet a nők egymás között csoportban táncolnak. Jellemzője , hogy ilyenkor színes, díszített, nagy ruhákat vesznek magukra – egyébként tiszta feketében, lefátylazva járnak -, és a tánc közben ezt a nagy köpenyt , és az abból kilátszó testrészeiket mozgatják. Ennek alapritmusához nagyon hasonlít az egyiptomi transztánc, a zaar alapritmusa, és mindkettőnek jellemzője a haj ütemes mozgatása, a transztáncoknál egyre gyorsuló ritmusban.
    A blokk végén pedig afrikai ritmusokat hallhatunk egy tüzes dobszólóban.

     

  • Fel
    A hastánc és a szülés

     

  • A hastánc és a szülés
    "A hastánc és a szülés" (Sexology, 1964, írta: Morocco) és "A gyökerek" (Habibi 5. No.12., írta:Morocco)
    cikkek alapján fordította: Németh Krisztina (2004)

    A hastáncról a nyugati ember azt gondolja, hogy a csábítás, és a szexuális vágykeltés tánca, ami egyáltalán nem igaz. Ez egy teljesen téves megközelítés, vagy legalábbis nagyon felszínes; a nyugati ember nagyképűségét mutatja, aki nem veszi a fáradtságot, hogy némi kutatást végezzen egy másik kultúrával kapcsolatban. Még csak nem is "has"- tánc, hiszen nemcsak a hastájék mozgatásáról van szó.

    A keleti tánc - ahogy az arabok hívják -, az egyik legrégibb táncforma, mely évezredekkel ezelőtt az anyaság és a termékenység tiszteletére végzett szertartások része volt, és egyben felkészítette a női testet a szülés folyamatára. Azt is mondhatnánk, hogy a legrégebbi kismama-torna.

    1961-ben találkoztam Farab Firdoz szaúdi táncossal egy fellépésem után, aki felkeltette bennem az érdeklődést, hogy a hastánc, főleg annak lassú mozdulatai és a szülés mozdulatai között szoros kapcsolat van. Azt mondta, hogy a hashullám, a hasremegtetés és a talajtánc bizonyos részei a szülés és a vajúdás természetes mozdulatain alapulnak, és évezredekkel ezelőtt egy vallásos szertartás részei voltak. Beszámolt arról, hogy az 50-es években Szaúd-Arábia a nyugat által még nem befolyásolt területein még létezett a tánc azon formája, amikor a törzs többi nőtagja a szülő nő körül táncolt. Ezt a rituálé jellegű táncot a férfiak nem nézhették. A szertartás során a nők énekükkel és folyamatos mozgásukkal hipnotizálják a szülő nőt, hogy az utánozza mozdulataikat. Ez megkönnyíti a szülést, és csökkenti az összehúzódásokkor érzett fájdalmat. Segíti az anyát, hogy ne a kontrakciók ellen dolgozzon, hanem azokkal együtt. A nők jelenléte lelki támaszt is ad, emlékeztetik egymást közös női sorsukra, hogy ugyanazokat az élettapasztalatokat kell megszerezniük.

    1962-ben a london könyvtárban találtam egy könyvet Armen Ohaniantól, Shamahka táncosa címmel, melyben ezt írja:
    "Egy este Kairóban alig hittem a szememnek, amikor egy táncosnőt láttam, amint egyik szent táncunkat adta elő, valamilyen bestiális rémséggé alacsonyítva. Számunkra ez a tánc az anyaság fájdalmát és misztériumát megjelenítő költemény, amire Ázsia távoli területein, ahova a nyugat romboló szele még nem ért el, mindenki tisztelettel és alázattal tekint. Itt megőrizte a tánc eredeti, primitív tisztaságát, az anyaságról szól, a fogantatás misztériumáról, arról az örömről és fájdalomról, ahogy egy új lélek érkezik a földre.

    Gondolhat-e bármelyikünk - akit szintén anya szült - erre a legszentebb dologra, amit a keleti tánc olyan tisztán és művészien fejez ki, máshogy, mint mély tisztelettel? Ez a tisztelet övezi nálunk, Ázsiában az anyaságot, ahol bizonyos törzsek annyira tisztelik a hasat, hogy fontos ügyekben arra esküsznek fel, mint a szent kehelyre, ahonnan az emberiség születik."

    Újra megkérdeztem Farabot, mit tud ezekről a rituálékról. Elmesélte, hogy 25 évvel azelőtt (1937-ben) jelen volt egy ilyen szülésen, amire nagymamája törzsének nőtagjai gyűltek össze. A szülés utáni ünnepségen is előadtak egy táncot, ami főleg ugyanazoknak a mozdulatoknak az ismétléséből állt. Férfiak nem lehettek jelen se a szülésen, se ezen az ünnepségen. Nekik megvoltak a saját táncaik a saját ünnepükön, ahonnan a nők voltak kizárva.

    1963-ban a New York-i világkiállítás marokkói pavilonjában léptem fel. Beszélgettem a szervezőkkel, akik meglepődtek, mennyire érdekel kultúrájuk, és megígérték, hogy segítenek a kutatásaimban. Egy beszélgetésnél kiderült, hogy egyikük felesége éppen hazautazott egy kis marokkói faluba, hogy ott segítsen „a világra táncolni egy kisbabát”. Ugyanazt mondta, amiről Farab mesélt. A felesége egyébként nem profi táncos, csak egy jómódú háziasszony, aki büszke volt berber gyökereire. Minden vágyam az volt, hogy láthassak egy ilyen szertartást, úgyhogy megígérték, hogy segítenek.

    Már-már azt hittem, hogy marokkói barátaim elfelejtették ígéretüket, amikor 1967-ben üzenetet kaptam Casablancából, menjek, ha még érdekel ez az ügy. Egyik unokatestvérük volt szülés előtt, ráadásul a hasa méretei alapján ikreket vártak. Összepakoltam, és irány Casablanca. A feleség a repülőtéren várt, és felkészített a szituációra, amíg a falu felé utaztunk. (nem egy kimondottan turista övezet)

    Mivel nem beszéltem se a berbert, se a marokkói arabot, de külsőre úgy néztem ki, mint ők, azt találtuk ki, hogy süket-némának tettetem magam, és azt mondjuk, hogy a feleség új szolgálója vagyok. Mindent előre elmagyarázott, nehogy valamin meglepődjek, és ebből rájöjjenek, hogy külföldi vagyok. Már az úton találkoztunk rokonokkal, úgyhogy azonnal meg kellett barátkoznom új szerepemmel, nehogy kiderüljön, ki vagyok.

    Természetesen minden rokon házánál el kellett töltenünk egy pár órát. Szerencsére nem szedtem fel plusz kilókat ezalatt, mert a szolgálók csak a maradékot ehették, tehát nem kellett mindenhol tele ennem magam udvariasságból. "Úrnőm" behívott, hogy lássam a családi ünnepléseket is. Azt mondta, hogy új szolgáló vagyok, de szinte a fogadott lányának tekint, mert még olyan fiatal vagyok, és Allah olyan kegyetlen volt velem. Sokat énekeltek és táncoltak, később munka után a szolgálók saját Schikhatt partit tartottak, ahol én is táncoltam.

    Három és fél napig tartott így az út a faluig, házról házra, mikor végre megérkeztünk, rögtön elvittek minket a helyi hammamba (fürdő).

    Egy speciális sátrat állítottak fel a falu végében, unokatestvérüket már előző nap odakísérték, előtte őt is megfürdették a hammamban. Férje fontos ember volt a faluban, úgyhogy közben mindenfelé partikat rendeztek. A nő a sátor végében ült a díványon, a sátor közepén pedig egy kis lyukat ástak a földbe. Ennivaló, gyümölcs, menta tea volt bőven minden nő részére. Férfiakat nem engedtek 100 yardnál közelebb a sátorhoz. Nem tudták, hogy pontosan melyik napon fog szülni, de tudták, hogy már közel van hozzá. Közben újabb és újabb rokonok érkeztek, és még többet vártak, de ennivaló mindenkinek jutott bőven.

    Egész nap énekeltünk, doboltunk, Schikhatt-ot táncoltunk, teáztunk és ettünk. Bármilyen hihetetlen, a nagyon várandós nő fél napot végigtáncolt a többiekkel, egy nagyon szép, hímzett kaftánban. Éjszaka sikerült megkérdeznem "úrnőmet", miért ástak lyukat középen. Azt mondta, abba érkezik majd a csecsemő.
    Következő reggel kicsit korábban felkeltettek minket: megindult a szülés. Kiugrottunk az ágyakból, felöltöztünk, és rohantunk a sátorba. A szülő nő egy könnyebb kaftánt viselt, a kis gödör fölött guggolt, és folyt róla a víz. A többi nő több koncentrikus kört alkotva körbeállta, de mozdulatok lassabbak voltak, de erősebbek, mint a hastáncban. Ezeket a mozdulatokat ismételték, miközben lassan órairányban haladtak a körök. A szülő nő időnként felállt, és utánozta a mozdulatokat, néha pedig visszaguggolt a lyuk fölé.

    Nem látszott rajta, hogy nagyon izgulna, és az se, hogy nagyon fájna neki. Csak a homlokán és a haján végigcsorduló izzadságból lehetett látni az erőfeszítését. Egyedül a déli imánál szakítottuk meg a rituálét. Szerencsére táncosként könnyen utánoztam az ima mozdulatait. Utána menta teát ittunk, és folytattuk a táncot. Körülbelül egy óra múlva egy nagyobb levegővétel után kisebb puffanást hallottunk. Fölemelte a kaftánt, egy kisfiú volt a lyukban, de a kezével jelezte, hogy még nincs vége. Negyedóra múlva újabb kis puffanás: fiú ikrek születtek.

    Finom, fehér, hideg teába áztatott gyapjúval lemosták a csecsemőket, de a köldökzsinórt nem vágták el addig, amíg a méhlepény ki nem jött. Akkor egy ezüst késsel elvágták a köldökzsinórt, és eltemették a méhlepényt abba a lyukba, ahova a gyerekek születtek. A nők hangosan ujjongtak - zagareet-oltak -, erre természetesen a csecsemők elkezdtek sírni - nem csoda ekkora zajban -, és a kívülről jövő hangokból egyértelművé vált, hogy a férfiak is rájöttek, mi történt, és rögtön vitték is a híreket az apának, aki a falu másik végében várta az eseményeket a barátaival. Negyedóra múlva ott is volt. A gyerekeket addigra fehér ruhába burkolták, és kivitték megmutatni az apjuknak. Aztán visszavitték az anyjukhoz, aki a mellére tette őket. Eddigre ismét a díványon volt. A nők tovább folytatták az éneklést és a táncolást, amíg a nap le nem ment.

    Vajúdás közben figyeltem a szülő nő hasát a kaftán alatt, és azt vettem észre, hogy az ösztönösen hullámzik, akár a macskámé szülés közben. "Úrnőm" azt mondta, hogy utánozta a természetes mozdulatokat, amiket egyszerűen csinálnia kellett. Egyértelművé vált: bizonyos mozdulatok, amik a hastáncba kerültek, a szülés természetes mozdulatai.

    Természetesen ez nem azt jelenti, hogy amikor hastáncolunk, a szülést utánozzuk. Egyszerűen csak tudjuk, hogy amit csinálunk, mihez köthető, mi az eredete, tudjuk, hogy az élet tisztelete és szeretete sugárzik belőle, tehát szépnek, őszintének, nemesnek kell lennie, nem szabad egy üzleti vacsora desszertjévé alacsonyítani, közönségessé tenni.

    Minden táncnak valamilyen ősi szertartás a gyökere, ezek egy része nyilván erotikus volt. Minden táncot, mozgást, amit szépen adnak elő, jó érzés nézni, és mivel a testtel kapcsolatos, érzéki. Sajnos sok túlfeszélyezett ember van, akik szerint a test egy-egy szép mozdulata buja és züllött. Ez az ő problémájuk, a beteg agyuk és az ebből fakadó félreértésük. De természetesen fontos, hogy ne adjunk okot az ilyen félreértésekre. A nyugati hastánc elnevezés ugyanilyen tévedés, az arabok maguk Raks Sharki-nak, vagyis keleti táncnak hívják a hastáncot. Szerencsére egyre többen vannak, akik tisztában vannak az orientális tánc eredeti értékeivel, és táncukkal képesek azokat meg is mutatni másoknak.

  •  

    replica orologi