Amira (Németh Krisztina) +36-20-417-1373 amira_hastanc@hotmail.com
Tanctörténet
Eszközök
A keleti zene
Linkek
Kellékek
Cikkek a hastáncról - Amira fordításai
Könyvek, videók, zenék
Tanctörténet
 

A hastánc elnevezései

Rengeteg néven ismerik és ismerték azt a táncot, amelyet ma mindenki csak hastáncként emleget. A franciák, amikor elsőként találkoztak vele "danse du ventre" névre keresztelték. A görögöknél ugyanezt "cifte telli"-nek, a törököknél "rakasse"-nak és az egyiptomiaknál "Raks Sharki"-nak nevezik. A Közel-Keleten elterjedt az orientális tánc elnevezés is, mégpedig azért, hogy ezt a táncformát elkülönítsék a népies, egyszerűbb stílusú táncoktól.

A hastánc különféle népek, szokások befolyása által több földrajzi területen fejlődött ki, majd a századfordulón megjelent Amerikában is (a Chicagoi Nemzetközi Vásáron), ahol most második "virágkorát" éli. A francia "danse du ventre" nevet tükörfordítással "belly dance"-nek kezdték nevezni Amerikában. Magyarországon rövid ideje támadt fel az érdeklődés a hastánc iránt. Először nagyobb létszámban az IDMC keretében oktattak hastáncot.

Néhányan (köztük a mi csoportunk is) arra törekszenek, hogy a hastánc helyett az orientális tánc kifejezés terjedjen el a köznyelvben. Ennek az a magyarázata, hogy a hastánc szóhoz sok negatív jelző kapcsolódik az emberek fejében. Az orientális tánc pedig egy táncműfajt jelképez, amely a művészi mondanivalót hivatott kifejezni keleti mozgásformával.

 

A Közel-Kelet tánckultúrája - Orientális tánctörténet

A világ egyik legrégibb, és a mai napig szinte változatlan formában fennmaradt tánca az orientális tánc. Eredeti arab neve: Raks Sharki, szószerint azt jelenti, hogy a "Kelet tánca". Az első "nyugati" nevet a franciák adták, amikor a XIX. században a Közel-Keletre utaztak, és mivel az európai táncokban addig ismeretlen volt a törzs és a csípő külön mozgatása, tévesen "danse du ventre"-nek nevezték el, amelyet az angol tükörfordítás "belly dance"-re, a magyar pedig hastáncra fordított. Sajnos a név egy téves szókép, hiszen az orientális táncban a táncos egész teste mozog, beleértve a nagyon tipikus fej, váll és mellmozdulatokat, amelyeket lágy karmozdulatok kísérnek.

Az orientális tánc gyökerei az ókori világ termékenységi szertartásaihoz vezetnek vissza.

Minden ókori civilizációban az egyik legfontosabb istenségnek számított a Földanya Istennő. Feladata elsősorban az újjáteremtés volt, amelyet nemcsak a faj szintjén, hanem az egész Univerzumra kiterjedően kell érteni. Ő biztosította az évszakok váltakozását, a természet újjászületését, tőle függött az adott terület jóléte, a jó termés, a jó állathozam és a fajfenntartás. Fontos volt tehát kiengesztelni, áldozatot bemutatni neki, és az ókori emberek ajándékként (számukra természetes módon) fiatal lányok szolgálatát, szűzességét ajánlották fel neki. Így alakult ki a "templomi prostitúció", amely minden ókori társadalomban létezett.A lányok feladata volt többek között szent táncok végzése az istennő tiszteletére, és ezek a termékenységi táncok számos hastájéki mozdulatot tartalmaztak.

Az ókori világban a vallásos és a világi élet nem különült el, hanem együtt létezett, számukra a "szent prostitúció" fogalma nem jelentett ellentmondást. Valójában ezek a lányok rendkívül megbecsült tagjai voltak a társadalomnak, gyakran külön kiváltságokat élveztek. Indiában például a templomi táncosok, a "dévadászi"-k biztosították a klasszikus táncformák töretlen fennmaradását évezredeken át. A vallásos és a világi gondolkodás párhuzama a művészetekben is megfigyelhető, a lélek vágyakozását az istenséggel való egyesülés után a szerelmesük utáni vágyakozással fejezték ki.

Az orientális tánc a mai napig kapcsolódik a termékenység gondolatához. Egyiptomban például ma sem képzelhető el esküvő hastánc nélkül, és szokássá vált az is, hogy fényképet készítenek, amelyen a fiatal pár a hastáncosnő hasára teszi a kezét, ezzel szimbolizálva vágyukat, hogy a kapcsolat termékeny legyen.

Az orientális tánc a különböző születési szertartások által is kapcsolatban áll a teremtéssel. Számos arab törzsben a szülő nőt körbevették a törzs nőtagjai, és ismétlődő hasmozdulatokat végezve táncoltak körülötte, ezzel mutatva, hogy milyen mozgásokat végezzen szülés közben. A hastáncot hagyományosan éppen azért táncolják mezítláb, mert így alakul ki a közvetlen kapcsolat a Földanyával, és így lehet annak energiáit felvenni és közvetíteni.

Később az ókori társadalmakban kikerült a tánc a templomokból a világi életbe, és szórakozásból, illetve szórakoztatásból végezték. Az ókori Görögországban a szegényebb családból származó lányok kimentek a piactérre, ahol a lelkes közönség pénzt dobált az ügyes táncosnak, így össze tudták gyűjteni a hozományra való pénzt, és hogy azt biztos helyen tudják, felvarrták a ruhájukra díszítésként. A pénzdobálás szokása a mai napig fennmaradt az arab országokban, és a mai táncos ruhákat is az ókori aranypénz utánzatával díszítik.

Már az ókorban elindult az a fejlődési folyamat, amely az orientális táncot a professzionális szólótánc felé vitte. Az ókori egyiptomban már léteztek olyan hivatásos tánccsoportok, akiket állami és családi ünnepekre egyaránt fel lehetett bérelni. A háremlányokat külön tanár tanította a táncra, de nevelésüknek része volt, hogy különböző hangszereken tanuljanak játszani, jártasak legyenek a művészetekben és a tudományokban. Gyakran teljes műsort építettek fel, és koreográfiákat készítettek. Később "Almeh"-nek nevezték ezeket a lányokat (Alemah - tanult nő), akik a japán gésákhoz hasonlóan társalgással, énekkel, tánccal, szerelemmel szórakoztatták urukat. Sokan az ókori Egyiptomot tartják a hastánc őshazájának, azonban az egyiptomi emberek inkább szemlélői maradtak, és általában rabszolgákat béreltek fel, hogy azok szórakoztassák őket.

Az iszlám megjelenésével és elterjedésével ez a távolságtartás megerősödött, egyes szélsőséges csoportok mai napig próbálják visszaszorítani. Egy kevésbé konzervatív csoport, a szufik teológiája viszont úgy tartja, hogy azok a dallamok, amik érzelmeket, boldogságot fejeznek ki, dícséretesek. A szufik a mai napig különböző arab országokban fennálló vallási csoport. Az ő nevükhöz fűződik a dervistánc, amely során a transz állapotába kerülnek, testük az ég és a föld közötti csatornává válik, így kerülnek közelebb Istenhez. Már az ókori Görögországban a szertartásos táncokra jellemző volt, hogy gyakran transzba estek, amit a testi és lelki bajok orvoslásának tartottak. A mai napig léteznek Marokkótól Szaud-Arábiáig különböző transztáncok, amelyeket vagy gyógyításra használnak, vagy vallásos céllal, tulajdonképpen ezek természetesen épülnek bele a keleten élők mindennapi életébe.

A középkorban feltűnt egy népcsoport, amely átvette a szórakoztatást, hiszen kívül állt az iszlámon. A cigányok i. sz. 1000 körül indultak el Indiából, és egyre nyugatabbra haladva Perzsiában, Egyiptomban, majd Törökországban telepedtek le, illetve később Spanyolországig jutottak. Egyiptomban a "ghawazee" (azaz cigányok) gazdagították az orientális táncot, akik mély belső átéléssel szintén egy másik tudatállapotba menekültek a tánc segítségével. A fénykorát élő Törökországban is főleg ők szórakoztatták a helyieket és fejlesztették tovább új ritmusokkal a táncot. A XVIII.-XIX. században Napóleon katonái is őket látták Egyiptomban, amikor a "dance du ventre" nevet adták neki.

A modern hastánc története 1893-ban a Chicagoi Világkiállításon kezdődött. Ide érkeztek azok a szíriai táncosok, akik közül egy "Little Egypt" nevű vált a leghíresebbé. A baletthez és a fűzővel karcsúsított nőalakokhoz szokott amerikaiakat sokkolta amit láttak, mégse tudtak ellenállni neki.

A századfordulón és a szecesszió korában a művészetekre jellemzővé vált a Kelet felé fordulás, ami több tehetséges táncost inspirált az orientális tánc felfedezésére és előadására. Ekkor alakult ki a mai napig élő "cabaret style", azaz revü stílus is.

1927-ben nyílt Kairó-ban a Casino Opera, a modern hastánc első keleti színhelye. A század sztár hastáncosai léptek fel itt, nagy (30 vagy többtagú) háttérzenekarral, akik külön a táncosnak komponált zenét játszottak.

Sajnos ma a Közel-Keleten gyakran turisztikai látványosságnak használják, és sokszor túl populárissá válik. Jelenleg inkább Amerikában és Nyugat-Európában fejlődik tovább, mint professzionális szólótánc, ahol nagyon kreatív és érzékeny előadóművészek igyekeznek megmutatni, hogy az orientális tánc, akár más táncok, művészetté válhat.

A Közel-Keleten persze tovább él eredeti formájában is, amikor nők egymás között, egymásnak táncolják egyszerűen a tánc öröméért és pozitív hatásaiért, ügyességüket, fiatalosságukat és erejüket bizonyítva.

A hastánc jellemzői

Az orientális tánc egy improvizatív, lírai, szabad tánc, mely erősen különbözik mindazon népi táncformáktól, amelyek ugyanazon régióban fejlődtek ki, mint ez a tánc.

Az orientális tánc, korszakoktól és kultúráktól függetlenül, mindig is egy sajátos táncstílust képviselt. Az orientális tánc az európai lépéseken alapuló táncokkal ellentétben a belső izmok mozgatásából áll. A hangsúly a csípőtájékon van, azonban az érzelmeket, a tánc lelkét a finom kézmozdulatok mesélik el. Jellegét egyrészt az egymásba átfolyó, lágy, hullámzó, érzéki csípőmozdulatok adják, amelyek kígyózó, hipnotikus hatásúak, másrészt az energikus, hirtelen és pontos csípőlökések és rázások, rezegtetések. A tánc így egyszerre légies, misztikus, kecsesen áramló; és határozott, földi, szenvedélyes.

Minden, ami a nőiességgel összefügg, kifejezhető vele, így érzelmi skálája is végtelen. Alapvetően a szépségről szól, de nemcsak annak tárgyi értelmében, hanem sokkal inkább egy elvontabb, magasabbrendű szépségről, egységről, harmóniáról, pozitív energiákról, egy bennünk élő ideáról van szó.

Mivel a belső izmok mozgatásából áll, közel áll más keleti mozgáskultúrákhoz, a testi-lelki kiegyensúlyozottságot, harmóniát, önuralmat segít elérni. Állandó kondícióban tart erőteljes leterhelések nélkül, hajlékonnyá teszi a gerincünket, ami a jóga szerint a fiatalság titka. A mozdulatok a köldök tájékáról, tehát energiaközpontunkból indulnak ki, ezért a tánc is gyakran energiák ki- és beáramoltatásából áll. Segít megnyitni az alsó csakrákat és energiáinkat kiegyensúlyozni.

A század elején Amerikában számos cikk jelent meg a hastánc pozitív hatásairól. Az orientális tánc természetességét hirdették a balett természetellenes, csontokat és izmokat deformáló mozdulataival szemben; az egészségre tett jótékony hatását, hogy kortól és alaktól függetlenül bárki élvezheti a kreatív kifejezőképességet, az eredendő, ősi nőiességet és érzékenységet, és leginkább az orientális tánc szabadságát.